Mit jelent a dácsa?

„A dácsa orosz eredetű szó, jelentése: nyaraló, üdülő, hétvégi ház orosz nagyváros környékén.”

A magyar értelmező szótárakban ezt a definíciót találjuk a „dácsára”, ami jó eséllyel az egész világon a legismertebb orosz szavak egyike. Aki azonban egy kicsit is ismeri az orosz kultúrát, az tudja, hogy e mögött a szűk szavú meghatározás mögött egy igazi különlegesség, egy orosz kulturális fenomén rejtőzik.

A dácsának története, filozófiája, szokásai, etikettje volt és van. A dácsa lehet egy kis faház és egy hatalmas, elegáns, kastélyhoz hasonló épület. Több hektáros telek vagy csak egy szerény, zsebkendőnyi méretű előkert.

A legtöbbször elsősorban visszavonulásra és a természettel való szorosabb közösség megteremtésére alkalmas hely, de nagyon sokszor családi vagy baráti összejövetelek, hajnalig tartó nagy beszélgetések helyszíne. És ha nem akarunk hamis képet festeni, akkor azt is meg kell említenünk, hogy számtalan városlakó számára a dácsa a kerti munkákat, a megélhetéshez szükséges veteményest és a befőzést jelenti.

Jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy nem egy világhírű orosz író művében olvashatunk a városon kívül töltött napokról. Közöttük ilyen neveket találunk: Turgenyev, Dosztojevszkij, Tolsztoj és Csehov.

De mikor és hogyan jött létre a dácsa fogalma?

A fogalom a „dar” szóból alakult ki, jelentése – „amit adnak, amit elajándékoznak”. A XVI. században kezdték használni és ekkor „ajándékot” jelentett.

Később, a XVIII. század elején Nagy Péter cár úgy látta, hogy bölcs dolog az állam kiemelkedő személyiségeit a főváros közelében tartani. Annak érdekében, hogy nyárra ne utazzanak el vidéki birtokaikra, a hivatalnokoknak Szentpétervár közelében földeket adott. Később ezekből az állam által adományozott telkekből dácsák lettek.

Rendeletben először I. Miklós cár használta ezt a szót olyan földterületek megjelölésére, amiket katonai személyek kaptak szolgálataikért.

Milyenek voltak az első dácsák?

Kezdetben dácsája csak gazdag embereknek, családoknak lehetett. Például Lev Tolsztoj „Anna Karenyina” című regényében a Karenyin család dácsáját úgy írja le, mint egy fényűző nyári palotát. Mint tudjuk, Alekszej Karenyin magas rangú pétervári hivatalnok volt, aki a minisztériumban fontos szerepet töltött be.

A XIX. század végén a dácsa egyre inkább elterjedt. Már nemcsak az arisztokrácia kiváltsága volt, hanem egyre több tehetős család engedhette meg magának, hogy drága, verandákkal, kerti pavilonokkal és tavakkal rendelkező nyaralókat vásároljon vagy béreljen.

Csehov Cseresznyéskert című darabjában már úgy írt a dácsalakókról, mint egy külön társadalmi rétegről:

„Eddig a faluban csak urak és muzsikok laktak, most pedig megjelentek a dacsnyikok (dácsalakók) is.”

A dácsa divatba jön

A városlakók mind a szabadba vágytak, és az átlagos jövedelmű családok is arra törekedtek, hogy a nyarat egy dácsán töltsék. Ezek a nyaralók már nem voltak különösebben fényűzők, de a legszükségesebb dolgok megvoltak bennük és „távol” voltak a város, elsősorban Szentpétervár és Moszkva zajától.

A szerényebb anyagi lehetőségekkel rendelkezők pedig falun béreltek egy parasztházat, ahol maguk tették városiassá a környéket – virágokat ültettek és a ház közelében asztalokat állítottak fel a családi vacsorákhoz.

Időtöltés a dácsán

Van egy orosz mondás, mely szerint Oroszországban két évszak van: a tél és a dácsa. Valóban, az emberek májustól szeptemberig a dácsákon éltek, és sokféle szórakozást találtak ki maguknak.

A gazdagok valódi társasági szalonná alakították házukat. Neves művészeket, írókat és zenészeket hívtak meg magukhoz. Napközben sétáltak, olvastak, a szabadban játszottak, este pedig bálokat, koncerteket rendeztek.

Etikett

A dácsalakók jól ismerték egymást. Különös módon a társadalmi határok a vidéki életben elmosódtak: egy előkelő hivatalnok családja könnyen összebarátkozhatott egy szerényebb értelmiségi családjával. Természetesen ez a lazaság a városba visszatérve megszűnt, egészen a következő szezonig.

Még a dácsán viselt ruházat is eltért a várositól. A nők szűk fűző helyett könnyű, légies ruhákat viseltek, a férfiak levetették a nyakkendőt és a szűk kabátokat.

Dácsák a szovjet időkben

A Szovjetunióban a dácsákat elsősorban hivatalnokok és híres művészek kapták meg. Külön településeket hoztak létre írók, zenészek, tudósok és színészek számára. Ilyen volt Переделкино, ahol írók és költők töltötték a nyarat.

Borisz Paszternak például itt dolgozott Доктор Живаго című regényén. De Булат Окуджава, Константин Симонов, Корней Чуковский, Фазиль Искандер, Константин Паустовский és még sokan mások is éltek és dolgoztak Peredelkinoban.

Az átlagembereknek, hatszáz négyzetméteres telkeket (шесть соток земли) osztottak ki, amelyeken tilos volt lakóépületeket emelni, csak a kerti eszközök számára kialakított fészereket építhettek.

Ez azt jelentette, hogy a dácsák kizárólag a megélhetés forrását jelentették az egyszerű városlakók számára. A mai napig nyáron a dácsára tartó электричка-k tele vannak magokat, palántákat vagy a termést szállító utasokkal.

Manapság a fiatalok hozzáállása a dácsához változóban van. Ismét megfigyelhető az a tendencia, hogy a dácsára a pihenés helyeként tekintenek, ahol a családdal és a barátokkal lehet nagy lakomákra és zajos szórakozásra összegyűlni. Vagy éppenséggel ismét a csendért jönnek a dácsára, hogy sétáljanak, friss levegőt szívjanak és élvezzék a természet szépségét.

Az alábbi linken régi dácsákban gyönyörködhetsz. A nyaralók többsége ma már modern épület, de előfordul, hogy valaki egy régi, semmihez sem hasonlítható hangulatú dácsát vesz.