Képzeljük el azt a pillanatot, amikor egy vallási reform képes arra, hogy egy egész közösséget fordítson szembe az állammal és az egyházzal. Ez történt a 17. századi Oroszországban, ahol az óhitűek mozgalma nemcsak vallási, hanem igazi kulturális ellenállássá vált.
Az óhitűek (más néven ószertartásúak) nem egy egyszerű vallási csoport voltak, hanem egy olyan közösség, amely képes volt rendszerszintű ellenállásra azért, amit igaznak és szentnek tartott. A konfliktus középpontjában Nikon pátriárka (1605–1681) egyházi reformjai álltak.
Mit is jelentett ez a reform valójában? Nikon és a cár azt tervezte, hogy az orosz egyházat közelítik a görög mintákhoz:
Ezek a változtatások óriási vihart kavartak.
Az ellenállás arcává Avvakum protopópa vált – egy könyörtelen, ugyanakkor zseniális egyházi vezető, aki inkább vállalta a máglyahalált, mint a reform elfogadását. Ő és társai úgy tekintettek ezekre a változtatásokra, mint a hitük meggyalázására.
Az óhitűek mozgalmán belül két meghatározó csoport alakult ki, amelyek gyökeresen különböztek egymástól:
Mindkét csoport közös célja volt az eredeti ortodox hagyományok megőrzése, de útjaik gyökeresen eltértek a vallási gyakorlat terén.
A legradikálisabb óhitűek számára a hit védelme többet jelentett az életnél. Egyes csoportjaik – mint a филипповцы – egyenesen a csoportos önfeláldozást, az önégetést tartották a lélek megmentésének egyetlen útjául.
Az óhitűek azonban nem pusztán vallási fanatikusok voltak. Érdekes módon a gazdaságban is óriási szerepet játszottak:
Csak 1905-ben, II. Miklós rendelete a vallási toleranciáról, majd 1971-ben az orosz ortodox egyház hivatalos rehabilitációja zárta le ezt a több évszázados küzdelmet.
A becslések szerint jelenleg a világon mintegy húsz országban hárommillió óhitű van.
